37. fejezet

37. fejezet

Homályosan látok. Gyengének érzem magam, a szemem nyitvatartása is nagy feladatnak bizonyul. Erőt veszek magamon, és felülök. Nem megy teljesen. Valami nem engedi. A szobában fél homály van, de legalább már tisztán látok. Ez egy kórházi szoba. De valamiért mégis más. Miért nem mozdul meg a kezem? A csuklóm ki van kötözve ahogy a lábam is. Mi a franc?? Egy fehér esküvői ruhát viselek. A hasamon egy csokor. Liliom és rózsa. Mi ez az egész? A velem szemben lévő falra téved a tekintetem. Vér. Vért látok. Kosz és vér. A fehér csempe, ember magasságig vérrel van terítve. Frissnek tűnik. Mármint.... már alvadt de nem változott sokat a színe, szóval lehetséges, hogy nem rég került oda. Lehet tőlem származik? Túl kába vagyok, ahhoz, hogy rúgkapáljak, hogy megpróbáljak kijutni innen. Magam mellé nézel, és megdöbbent amit látok. Anyu és Apu ül mellettem. Egy-egy régi széken, kiközözve. A hátuk görnyedt, előre vannak esve. Könnyen lehet, hogy csak a kötél tartja őket. Nincsenek eszméletüknél.
- Anyu, Apu! - szólítgatom őket, de nem érkezik válasz
Várjunk! Mi van a kezüknél? Az artériájukba van egy cső vezetve. Branűl.  A csőben vér csörgedez. Ha jól sejtem az övéké. Rettegek. Rángatózok. Baromi meleg ez a ruha. Szemügyre veszem. Fehér, hófehér. Nem tojáshéj és nem is tört fehér. Az az idegesítően rikító fehér. Gyöngyökkel és ugyan ilyen fehér virágokkal. Kinek van ilyen ízlésficama? Mozgolódásra leszek figyelmes. Egy férfi lép be az ajtón. Műtős ruhát visel. Nem látom csak a két szemét. Kék. Az ablakhoz sétál és kinyitja azt. 1000-el árad befelé a fény. Anyuék mozgolódni kezdenek, ahogyan én is. A férfi mellém lépett, a kezébe vett egy ollót, és a mellrésztől lefelé vágni kezdte. Ahogy a csípőmhöz ért abbahagyta, és szétnyitotta az anyagot. Még jó, hogy van rajtam melltartó. Egy szikét vett a kezébe. Ne, ne, ne! Mit akar? A hasamtól néhány centire megállította a szikét. Rám nézett, mélyen a szemembe és megszólalt
- Ezt a hűtlenséged miatt - ez Armin hangja. Nem tudtam tovább ezen morfondírozni, mert a szike élesen hatolt a gyomromba átvágva a szervet.
Nyöszörögve riadtam fel, amit Nathaniel is észrevett
- Hé! Minden oké? - kérdezte aggódva
- Azt hiszem... Úgy gondolom - ziháltam - csak egy álom volt! - nyugtáztam - egy rossz álom - ismételtem - bocsi, hogy felkeltettelek
- Ugyan! - legyintett - gyere, aludjunk vissza - jött közelebb, és ölelt át. Meglepően könnyedén szenderedtem vissza

A függöny nem volt elhúzva, így a fény szabad utat kaphatott, és nyugodt lelki erővel kiégethette a szememet. Akárhogy nézem, max 3 órát aludhattam. Olyan gyűrött vagyok mint az alattam lévő lepedő, de volt már mikor kevesebb alvással is beértem ezért nem panaszkodom. Ellenben a folyamatosan befelé áramló fény nagyon zavart. Megfordultam, Nathaniel nyugodtan aludt mellettem. Őt nem zavarta a fény, hiszen szorosan a hátam mögött feküdt, így eltakartam a napsugarakat előle. Lassan felültem az ágyon, majd kicsúsztam oldalra, hogy ott aztán felvehessem a szanaszét hagyott ruháimat. Nath ébredezni kezdett. Szőke haja kesze-kuszán állt, az ő arca is elég fáradtnak tűnt. Rám nézett, majd elmosolyodott:
- Jó reggelt! - nézett a szemembe
- Jó reggelt! - mosolyodtam én is el - Azt hiszem, sosem volt még ilyen rendetlenség a szobádban - nevettem fel - Bár most belegondolva lehet többször is... - emlékeztem vissza a történtekre
- Ha arra célzol..... akkor még sosem volt ilyen rendetlenség - vörösödött el
- khm.. úgy érted, hogy te még sohasem... - csodálkoztam
- Még soha - nézett rám komolyan

Egy kis pihenés után, már teljesen felöltözve álltam Nathaniel előtt. Ő is ugyan így tett. Mosolyogva meredtünk egymásra. A vigyorom letörölhetetlen volt.
- Ha nem haragszol... most az ajtón távoznék - nevettem fel
- Ahogy parancsolja, hölgyem - került ki a fiú, majd az ajtóhoz érve kinyitotta azt. Elindultam kifelé a folyosóra, de a cselekedetem véghezvitelében megakadályozott, hogy egy utolsó csókot válthassunk. Örömmel viszonoztam ezt.

Leértünk a lépcsőn, ahol sikeresen összetalálkoztunk Nathaniel apjával. Mind a hárman értetlenül szemléltük egymást. Nath apja szedte legelőbb össze magát.
- Lora? Hát te? - kérdezte jókedvűen, de a gyanakvás nyomai tapinthatóak voltak a hangjában
- Én? Én. Én tanulni jöttem! - mosolyogtam angyalian
- csak otthon hagyta a .... táskáját - szólt bele Nathaniel
- Mit tegyek? Feledékeny vagyok - kuncogtam, mint egy idióta
- Áhh szóval tanulni? Értem. Örültem, nekem most mennem kell. Késésben vagyok. - vált távolság tartóvá - Fiam! - nézett az említettre - Ezt nem kéne.... nagyon nem - csóválta a fejét, majd elment
Megdermedve álltunk ott mindketten. Én az értetlenség miatt, Nathaniel pedig feltehetően, nagyon gondolkodóba esett. Komoly lett. Nem az a játékos srác, aki tegnap volt, aki megleckéztetett, majd megmentett. Nem. Most más volt. Más lett. Egy pillanat alatt megváltozott és én, Lora Michigan nem értettem semmit. Megintcsak.

Az ajtóhoz sétáltunk. Két percen keresztül némán álltunk csak az ajtófélfának támaszkodva. Egyikünk sem tudott mit mondani. Vagyis... én biztos nem. Nath végül megszólalt
- Akárhogy gondolkodom... Talán jobb lenne ha ennek vége lenne, és elfelejtenénk ami történt - mondta ki ridegen, ami engem szíven szúrt. Olyan volt mintha egy kést döfött volna a mellkasomba, majd megforgatta volna azt. Nem értettem semmit, de per pillanat nem is akartam megérteni. Csak egy dologra vágytam és tudom, hogy azt az egy dolgot könnyedén megkaphatom. - Kérlek fogadj egy korrepetáló tanárt. Szeretném ha mától nem hozzám járnál - mondta ki halkan mégis határozottan
-Igen... én is ezt akartam javasolni - hazudtam, mosollyal az arcomon
-Igazán? - lepődött meg
Dehogy te idióta - gondoltam magamban
Hátat fordítottam, majd elindultam a hatalmas kapu irányába. Gombóc volt a torkomba, a szemem pedig könnyel volt teli. Mindent homály fedett. Amilyen gyorsan csak tudtam el akartam hagyni ezt a helyet. Ahogy kiléptem az utcára a torkom jég hideggé vált. Baszki, hányni fogok! Leültem az út szélére, hátha elmúlik. Nem értettem semmit. Tök jól elvoltunk, reggel is tök aranyos volt. Mi történt? NEM! Erősnek kell lenned, Lora! Szép volt, jó volt köszöntük, vége. Felálltam és elindultam. Meg sem álltam egy ismerős házig. Régen jártam már itt, őszintén nem voltam magamban sem biztos... de meg kellett tennem. A boldogságom volt a tét. De tényleg boldog leszek ha ezt megteszem? Gőzöm sincs. Az ajtóhoz értem, és csengettem. Ahogy ezt megtettem elkezdtek folyni a könnyeim. Nem futhattam el. Meglátna. Álltam ott, és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Hangokat hallok bentről. Valaki közeledik.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni - vigyorgott rám diadalittasan Armin, ahogy meglátott
- Honnan gondoltad ezt? - néztem rá értetlenül - de ami igaz, igaz. Itt vagyok. Beengedsz végre? - kérdeztem türelmetlenül
- Még szép! - kacsintott, majd félreállt az ajtótól.

A szobájába érve nagy meglepetés fogadott. Se egy konzol, sem pedig egy kontroller. Itt meg mi történt?
- Hova lettek a cuccaid? - kerekedett el a szemem
- Nincs rájuk szükségem. - vonta meg a vállát - te ellenben... miért vagy itt? - sétált az íróasztalához, majd egy cigarettás dobozt előhalászva rágyújtott. Mivan? Elhessegettem az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Nem az én dolgom mit tesz. Egyszerűen csak válaszoltam.
- Beszélgessünk! - mosolyogtam rá
- Rendicsek. Mizu Jonathannel? - kérdezte
- Mi lenne vele? Dél van, még lehet alszik. Értelmetlen volt tegnap összeverekednetek. Eltört egy elég drága váza is. - meséltem
- Ugyan bébi! Ha kell kifizetem! - vette elő a pénztárcáját - Van miből!
- Nem szükséges. Ne legyen ekkora az arcod - forgattam a szemem - A régi énedet jobban bírtam - vallottam be
- A régi énemet? A régi Armin nincs többé. Meghalt. De ezt már hallhattad máskor is - nézett mélyen a szemembe - te ölted meg - mondta ki komolyan
- Tudom - bólintottam egy aprót - Amúgy.... mióta cigizel? - kíváncsiskodtam
- Egy ideje - adta az egyszerű választ - te is kérsz egyet? - tartotta felém a dobozt
- Kösz nem, elég ha te mérgezel. - vigyorogtam
- Lazulj már, Cica! - lökött meg egy kicsit - várj, hozok üdítőt - sétált az ajtóhoz, majd távozott azon
Egyedül maradtam. Felálltam, hogy jobban körülnézhessek. Nagyon nagy a kupi. Ez a szoba a Nathanieléhez képest egy szemétól. Az ágy mellé néztem. Sörösdobozok és zsebkendők. A ruhák halmokban a padlón, ahogy az alsógatyák is. Mint egy 40 éves, zsémbes motoros fickó. Hol van az aranyos szerethető Arminom? Az én hibám! De nem gondolhatta, hogy örökké fog tartani. És amúgy is.... Ő is megcsalt. Egy ribanccal! Nem tudtam tovább pásztázni a szobát, mert Armin visszatért. Tálcával érkezett. Letette az asztalára, félretolva pár dolgot, amik nagy puffanással a földön landoltak. Megfogott egy kicsike poharat, és felém tartotta
- Nem iszom töményet - sétáltam az asztalhoz - maradok a kólánál - emeltem fel a 3 decis kólás poharat, majd belekortyoltam - basszameg! - kezdtem el köhögni - ez meg mi? - néztem rá értetlenül
- Whiskey kóla. - nevetett - Kóla egy kis whiskey-vel. Nem tudom, mi itt a baj - vigyorgott
- Ebbe a kóla, csak színezés gyanánt kellett - raktam vissza a tálcára amikor sms-em jött - hopp, bocsi ezt megnézem
- Melyik pasid az? - kérdezte gúnyosan
- Vicci vagy. Ez.... - néztem meg - Amber - mutattam a nevét felé, majd magam felé fordítva elolvastam az üzenetet

- Mióta vagy jóban a Szőkével? Mióta dug a bátyusa? - kérdezte Armin, de ezt én csak tompán hallottam. Ahogy elolvastam az üzenetet, a fülembe vér kezdett el zúgni. A lábamból is távozott az erő, a kezemmel egyetemben. A telefon könnyedén zuttyant a padlóra. Szétesett. Nem érdekel. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam semmi ütőssel visszavágni, de még csak ököllel sem tudtam "visszavágni". Le kell nyugodnom, különben itt helyben sírógörcsöt kapok.

Egy jaguár gyorsaságával ugrottam oda Arminhoz. Megcsókoltam. Ledöbbent, de gyorsan kapcsolt. Az ágyához vezettem és ledöntöttem arra. 

- Szeretlek, Lora! - fogta meg a fenekemet (ami egyébként elég zavaró volt) 

- Igen. - bólintottam - én is - mondtam ki egyszerűen, majd minden irányítást átvettem 

A dolgok megtörténése után egyből felpattantam. Felöltöztem, majd indulni készültem. 

- Máris mész? - nézett rám félálmában

- Jaja, bocsi. - vontam vállat - otthon már biztosan keresnek. Majd hívj fel - mosolyogtam rá, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Senkivel nem találkoztam hál'istennek. Könnyedén léptem ki az utcára. És már nehezebben indultam haza. Nem hagyott nyugodni Amber sms-e. Tényleg igaz lenne? Elővettem a már összerakott telefonomat, és tárcsáztam.