38. fejezet

38. fejezet

- Hol voltál? - szólt erőteljesen a vonal túlsó végéről
- Amber, mindig öröm hallani csilingelő hangocskádat - "válaszoltam" unottan
- Szóval? - kérdezte élesen
- Nem tartozom neked magyarázattal! - csattantam fel
- Szóval? - ismételte
- Arminnal voltam - suttogtam
- Arminnal? Azzal az Arminnal aki..........
- Igen azzal! - szóltam közbe - Nem tudtam mit csinálni, miután a bátyád elutasított - álltam meg egy piros lámpánál
- Azt mondod hogy....... Úristen! Figyelj! Itt ülök a sarki kávézóba. Gyere ide! - utasított
- 5 perc - indultam el a találkozóra, letéve a telefont
Az út rémesen lefárasztott, nem beszélve a fejemben zajló harcról Armin és Nathaniel között. Nem hazudok, a fejemben pici chibi Nath és Armin harcolt egymással, pillecukor kardokkal. Armin győzött nem mellesleg. Nath pedig baromi ragacsos lett. Ha most nem most lenne még nevettem is volna. De sajnos most van. És a baj az... hogy a szívemben Nathaniel állt nyerésre. A szőke fiú pedig Melodyt kiáltotta ki győztesül. Feltéve, hogy másnak a fejében is zajlanak ilyen chibi bajnokságok. Melody jut az eszembe. A tökéletes kinézete, a természetes barna haja, a szorgalma, és a tanulmányi átlaga. Hányingerkeltően tökéletes. Legalábbis engem a hányinger kerülget, ha rágondolok. Aztán elképzelem ahogy Nathaniel és ő csókolóznak. Ettől inkább nevetnem kell. Sokkal inkább tűnhet hosszú szájra puszinap mint csóknak. Vajon volt már ezelőtt valakije? Nem nagyon gondolom. Nagyon-nagyon régóta ismeri a fiút, szerintem már az első pillanatban beleesett. Áhh törlődjetek már ki az elmémből!!!! - üvöltöttem gondolatban. Lehet üvölteni gondolatban? Nem tudom. Nekem sikerült, oké? Maradjunk ennyiben. Elég szétszórt vagyok. Majdnem elütött egy taxi, de végül csak meg tudott állni. Hangos dudálással adta tudtomra nemtetszését. Nekem sem tetszik sok minden mégsem teszek semmit, nemde? Arminra gondolok. A régi kiskutya szemére... és a mostani énjére. Ennyire képes lenne megváltozni  valaki? Én is ennyire megváltoztam volna? Olyan fura volt Armin szobája, és úgy az egész ház. Rendetlenség. Mint egy legénylakás. Nem hiszem el, hogy Alexy nem tart rendet. Mi történik körülöttem, mi történt amíg én Amerikában voltam? Csak a rosszat tudom kihozni az emberekből? A gondolataimat hirtelen a telefonom csörgése szakította félbe, Jé, ez Lisander. Kissé megmosolyogtatott. Gondolkodás nélkül felvettem.
- Szia! - szóltam bele a lehető legvidámabban
- Jó hallani a hangodat - köszöntött - hogy s mint? - kérdezte
- Áh a dolgok... egyre rosszabbak - remegett meg a hangom
- Mi történt? - tette fel a nagy kérdést
- Azt hosszú lenne telefonon elmondani - mosolyodtam el keserűen
- Értem - szólt illedelmesen - akkor még jó, hogy jövőhéten hazamegyek. - éreztem hogy mosolyog, és ez belőlem is őszinte lelkesedést hozott ki
- Ide? Haza? - kerekedett el a szemem - az nagyszerű! Meddig maradsz? - kérdeztem immár vidáman
- Úgy értem.... visszaköltözök. Itt az ideje. Leighnek is nagyon elege van már. Nem mellesleg Rosa sincs a legjobb passzban most. - mesélte - szüksége van a barátjára, és úgy vélem... neked is kell egy barát - fejezte be
- Köszönöm Lisander! Te vagy a legjobb! Komolyan! Leírnád messengeren mikor érkeztek? Várlak titeket a reptéren - kacsintottam, amit persze ő nem látott
- Erre semmi szükség. Ne fáradj! - erősködött
- Persze Lis. Sziaaa - azzal letettem. Rosa úgyis tudni fogja. Megyek vele.

A kis kávézóba beérve egyből megpillantottam a szőke lányt. Egy latte volt előtte, éppen egy kis tükörben tanulmányozta magát. Áh, reménytelen. Némán ültem le elé, de csakhamar észre vett. A tükröt besüllyesztette drága válltáskájába, majd rám emelte tekintetét.
- Rendelj! - intett az egyik pincérnek, aki remegve sietett hozzánk. Lehetett vagy 25 éves a srác. Biztos nem az volt az életcélja, hogy egy ilyen helyen dolgozzon. Okosnak nézett ki, de nem valami tehetősnek. Nyilván kellett neki a pénz. Barna haja kesze-kuszán állt. Kissé nyurga alkata azonnal szembe tűnő volt. Arca vöröslött. (Ezt szerintem Amber hozta ki belőle) Füstös szemei végigmértek. Keze remegni kezdett a tollal és a jegyzetfüzettel együtt. Szegényke. Egyébként helyesnek helyes volt... talán ha nem lenne most senkiiim...... semmi!
- Mit hozhatok? - szólalt meg félénken
- Hm... legyen egy frappuccino, sok habbal, kevés tejszínnel és cukorral - adtam le a rendelést, a srác pedig amilyen hamar csak tudott le is lépett
- Hát nem édes? - kérdezte Amber az asztalra könyökölve
- De.... mondjuk én 4 évesen magabiztosabb voltam, - forgattam a szemem
- Jó, ne erről beszéljünk most! - tért rá a tárgyra - szóval.... mi ez az egész? - fürkészett
- Mi lenne? Ezek szerint a bátyád és Melody összejöttek. - mondtam ki a lehető legnyugodtabban
- Melody? Baszki, nézz már rá? Úgy néz ki mint egy nagy mellű 7 éves. Mi az a kis aranyos
szoknyácska, a nagyi kék kis blúzával? Még a haja is idegesít! Szerintem magának vágja! - köpte Amber a szavakat
- Nyugi Amber! Mit akarsz mit tegyek? Öljem meg? Nekem ehhez semmi, de semmi közön! - kezdtem el a körmeimet nézni zavaromban
- Óh Ó! Már hogy ne volna hozzá közöd?!?! Valamit nem mondasz el nekem, és én ezt nagyon nem bírom! Azt mondtad elutasított a bátyám. Mikor is történt ez pontosan? - nézett a szemembe, amitől kirázott a hideg
- Ma reggel - suttogtam a lehető leghalkabban
- Ma reggel? - vigyorodott el - mit kerestél te korán reggel nálunk? - kérdezte még mindig vigyorogva
- Ott aludtam - mondtam még mindig suttogva - Szerinted süket vagy? Vagy Melody hangja ennyire összetéveszthető az enyémmel? Te mondtad, hogy azt hitted én vagyok ott! - szóltam már kissé mérgesebben
- Wááá akkor az csak te voltál?! Ez nagyszerű! Még van remény! Tönkreteszem azt a ribancot! - kezdte el tervezgetni Melody elleni tervét
- Már nem azért, Amber, de ebben Nathaniel is ugyan olyan hibás. Gondolom már régebben együtt lehetnek, és ezt apukád is tudta ugyanis találkoztunk vele ma reggel, amikor indultam haza. - meséltem
- What?! (Mi?!) Mondj el mindent lépésről, lépésre! - parancsolt rám, én pedig immár szívesen elmeséltem az egész sztorit

- Jajj de aranyoooos! - lelkesedett be
- Mi ezen az aranyos? - ittam bele a már idehozott kávémba
- Megmentett téged! - tette össze a két kezét az arca mellett. (már csak a kis szívecskék hiányoztak volna a szeméből)
- Az egész sztoriból ezt az egy dolgot szűrted le? - emeltem rá a tekintetemet
- Persze, hogy nem! De ez annyira kawaii! - ujjongott tovább
- Oké. Fizessünk, nekem még lenne egy kis dolgom. - zártam le ezzel a dolgot
- Rendben. Nagylelkű vagyok és meghívlak. - mondta - Amúgy is téged már biztosan vár az exed, aki látogatóban van nálad - mosolyodott el diadalittasan
- Te ezt meg honnan a jó életből tudod? - tátottam el a számat
- Jajj kicsi Lorácska, én mindenről tudok! - kuncogott, és intett a kis pincérkénknek, aki félénken hozta elénk a blokkot
Amber szemlélni kezdte, majd meglepődve fordult a srác felé
- Van.... valami probléma? - kérdezte remegő hangon
- Igen... Azt látom, hogy Scott a neved.... De a telefonszámod lemaradt! - mutatott a kis lapra. Ez komoly? A srác értetlenül nézett, majd felfogta mi a szitu, és már sokkal boldogabban vette vissza a kezébe a papírt. Amber egy bankót vett elő a tárcájából, majd elétolta
- Várd a hívásom! - kacsintott, mire a srác vörösebb lett egy érett paradicsomnál is. Őszintén azt hittem ilyen csak a filmekben van.... tévedtem.

Nevetve hagytuk ott az épületet. Amber ezt teljesen természetesen vette, de engem egy kissé kiakasztott
- Tényleg tetszik a srác? - kérdeztem még mindig nevetve
- Egy próbát megér, nemde? - vonta meg a vállát a szöszi - kezelésbe kell venni, az biztos. De jó alapanyag, úgyhogy szívesen vállalom.
Még beszélgettünk egy kicsit a közeli parkban, majd hazaindultunk. Amber állítja, hogy nem lesznek sokáig együtt Nathanielék, de én nem vennék rá mérget. Szerintem Melody a kútba is utána ugrana. Ellenben nekem a kis sétálásom elég hosszúra nyúlt. Dotty és Joan már biztosan kerestek. Hoppácska. Gyorsabban kezdtem el szedni a lábaimat, hiszen nem nagyon volt kedvem magyarázkodni. És őszintén semmi jó hazugság nem jutott az eszembe.

Hazaérve, jó illatok csapták meg az orromat. Hm, Dotty itthon van, és főz? Mosolyogva léptem be a konyhába, ahol csakugyan a nénikém állt, rózsaszín köténykében, és kuktasapkában (?). A jó illatot pedig az ananászos csirkemell ontotta magából, ami nem mellesleg a kedvencem. Leültem az egyik bárszékre, és onnan figyeltem a sürgő-forgó Dottyt. Annyira benne volt a dolgokban, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok, csak amikor megfordult és akkor szerintem majdnem szívrohamot kapott, ugyanis megijedt.
- Szia! - köszöntem kedvesen - Joan? - néztem körül
- Szia, cupcake! Joan? Elment a szállodába ahol megszállt. - kavarta meg a rizst - amúgy... ha még egyszer a frászt hozod rám, babfőzeléket kapsz - kalapált előttem a fakanállal
- Jé, nem is tudtam hogy szállodába szállt meg - töprengtem
- Amúgy.... jó hosszúra sikeredett ez a séta - emelte a magasba szemöldökét a vádló
- Hát öm... Jót tesz a friss levegő. És aszem' újra együtt vagyunk Arminnal - sütöttem le a szemem
- Mindezek után is? Hm nagyon szeretheted! nézett rám
- Ja - mondtam unottan
- Na jó! Azt hiszem itt az idő, hogy anya szerepbe kényszerítsem magamat. Gyere jányom, meséld el ídes' anyádnak mi történt! - vette le magáról a kötényt és a sapit, majd a nappali felé irányított.
Tényleg mindent elmondtam neki. Minden arról ami történt, hogy kikkel történt és mikor. Az Amerikás szakítást, aztán a visszaköltözéssel kapcsolatos konfliktusaimat. Nathanielt, Ambert. Mindent. És nagy meglepetésemre, nagyon jól esett. Jól esett elmondani. A szavak sugárba hagyták el a számat. Nem is jönne rosszul egy pszichológus! Dotty végig csendben figyelt amíg én beszélek, szinte nem is pislogott. Tényleg érdekelte amit mondok neki. Azt is megemlítettem, hogy néha nagyon hiányoznak anyuék, és hogy jó lenne sűrűbben látni őket. Jó, az egy dolog, hogy kéthetente meglátogatom őket, és tényleg... jobban néznek ki mint valaha, de ami régen volt. Annyira hiányzik. A kis 2 szobás lakásunk. Minden azzal a nyaralással kezdődött. Addig minden annyira normális volt. Most meg? Ha nem lenne Dotty, egyedül lennék. Egyes-egyedül. Ebbe még bele gondolni is borzalmas.
- Húú! Lora, szerintem szerelmes vagy Nathbe - nyugtázta a nénikém
- Mi? Ez hülyeség - vörösödtem el - és amúgy is.... őt én nem érdeklem! Ott van Armin. Ő szeret engem!
- Hazudj csak magadnak... - húzta el a száját - ha bármiről értesítenél... mostanság nem kell annyiszor elutaznom mint eddig. Ne a barátaiddal oszt meg a gondjaidat, hanem velem - mosolyodott el halványan
- Köszönöm Dotty! - öleltem magamhoz
- Na segíts öreg anyádnak! A rizs tuti odaégett. - indult vissza a konyhába, engem maga után húzva