Nathaniel keze jó meleg volt, ami meglepett, hiszen az enyém egy kicsire volt attól, hogy teljesen átfagyva letörjön a csuklómnál. Az egész testemet átjárta egy borzongás féle, ami nagyon meglepett. Ez meg mi volt? Nem tudom. Inkább eltereltem a gondolataimat, nehogy a kelleténél jobban beleássam magam. Már az iskola kapujánál álltunk, amikor teljesen képes voltam felmérni a helyzetet. Ami akárhogy nézem, nagyon félreérthető helyzet volt.
- Ez most komoly? - ért hirtelen a látóterembe Melody - Nem elég, hogy hozzászólsz ehhez a fruskához, de még képes vagy kavarni is vele? - hitetlenkedett (óh, Melody! El is felejtkeztem a létezésedről)
- Melody! Már te is kezded? - engedte el Nath a kezemet - Nem lehettek ilyen gyerekesek! - fogta a fejét
- Nehogy azt mondd, hogy csak félreértem - sipította - az már 5 éve lejárt szöveg! - kiáltott fel hirtelen
- Melody! Nyugi! Árt a szépségednek! - csitítottam. Már mindenki minket nézett.
- Te inkább hozzám se szólj! Nem alacsonyodom le hozzád! - nézett rám megsemmisítően - Nathaniel! Én szeretlek! Miért nem érted meg végre? - nézett reményteli szemmel a fiúra
- Már régen megértettem, ezt te is tudod. Azt gondoltam megértetted, hogy csak barátként tekintek rád. - nézett a lány szemébe, a szőke
- Rohadjatok meg! Remélem végre kicsapnak - Nézett rám, majd elindult hátat fordítva nekünk - Ribanc! - fordult még utoljára vissza
"Ribanc!" "Ribanc!" "Ribanc!" Visszhangzott a fejemben. Ribanc lennék? Nathaniellel nincs köztünk semmi.. Mondjuk egyszer csókolóztunk. De az régen volt. Castiellel is csókolóztunk, amikor Arminnal jártam. Ja, és még Joan is ott van... Tényleg ribanc lennék? Jut eszembe: Igen, a csók Nathaniellel még év elején... Miért is tettem? Jólesett igazság szerint. Emlékszem a borzongásra. Arra a bizonyos borzongásra. Jajj Lora! Ne ezen járjon az eszed! Vissza a valóságba! MOST.
Nathaniellel egymásra néztünk, majd elindultunk az iskola bejáratához. Az emberek már nem nagyon érdeklődtek utánunk. Könnyen, és szó nélkül jutottunk el a kívánt tanteremig, és a nap aránylag eseménytelenül telt el. A suliból kifelé menet Rosaba ütköztem.
- Szia. Egész nap nem is láttalak! - állapítottam meg - hol voltál
- Jajj Lora! - kezdett el sírni - Kiírattak! - borult a nyakamba
- Mi? - könnyesedett be a szemem - az nem lehet! Miért? - sírtam már én is
- A jegyeim miatt... Az igazgatónő szerint túl nehéz nekem ez a gimnázium, és a szüleim egyetértettek vele - törölgette a szemét - Most mi lesz?
- Melyik suliba mész? - kérdeztem meg halkan
- A la haine amére-be - adta a választ.
- Az az iskola... nem is Londonban van! - keseredtem el mégjobban
- Tudom.. Koli, és csak havonta egyszer jöhetek haza - temette az arcát tenyerébe a fehér hajú lány
- Óh Rosa! - Öleltem szorosan magamhoz
Szombat 14:00
A szekrényemen lóg a ruha amit Nathhal vettünk, egy elegánsnak mondható tatyiba pedig az ottalvós cuccaim kaptak helyet. 1,5 órám van elkészülni, és a tökéletes énemet előkaparni. Egy tüll ruhát vettünk, hozzá illő zoknival (igen, zoknival), egy fekete magassarkúval és kb. ennyi. A hajamat egyszerűen hagytam, hogy úgy álljon, ahogy az neki tetszik. Smink gyanánt pedig egy homokszínű palettából válogattam össze a megfelelő színösszeállítást. Elégedett voltam a végeredménnyel.
Az út körülbelül 25 percet vett igénybe, amit végig beszélgettünk. Persze ahogy közeledtünk a cél felé, a szöszi még egyszer felkérdezte tőlem az "anyagot", vagyis a kapcsolatunk részleteit. Az autó lefékezett, nekem pedig egyáltalán nem segített a szívem zakatolásán a látvány. Egy hatalmas fehér épület tárult a szemem elé, akkora előkerttel, hogy focimeccset lehetne rajta tartani. Egyszerre ötöt.
- A fehér ház nem is így néz ki. - nevetett a fiú - nyugi! Nem olyan nagy mint amilyennek látszik. - nyugtatott sikertelenül
- Hogy lehet itt lakni? - csúszott ki a számon. Azonnal a szám elé kaptam a kezem - bocsánat.
- Hidd el, jobb mint hinnéd. Van olyan szeglete ahol nyugodtan el lehet "rejtőzni" - mutatott nyuszifület - senki nem talál meg - mosolygott majd kinyitotta a saját ajtaját.
-Felkészültél? - kérdezte a hatalmas bejárati ajtó előtt álva
- Nem! - szólaltam meg a kelleténél magasabb hangon
- Én sem. - nézett rám Nathaniel, majd megfogta a kezemet, és kinyitotta az ajtót.
Ami a szemem elé tárult el sem hittem.
Megrémisztett a látványtól. Tökéletes minden. Mintha nem is laknák ezt a házat. Nemsokára 3 személy lépett elém. Nath Apja, Amber, és gondolom a másik hölgy az Anyjuk lehet. A férfin fekete öltöny volt, szürke nyakkendővel, Amber egy türkiz testhez simuló combközépig érő ruhát viselt, a haját pedig tökéletes hullámok díszítették. A hölgy egy mályva színű pántos, térdig érő ruhát viselt, ami kiemelte tökéletes alakját. Szőke haja egyenesen hullott a vállára, sminkje a szájára koncentrálódott.
- Örülök, hogy újra látom - nyújtott kezet a testvérpár édesapja
- Szintúgy - ereszezettem el egy halovány mosolyt, amit nem kell mondani nem viszonzott.
Amber egy sziával köszöntött. Édesanyjuk állt elém:
- Samanta vagyok, örülök a találkozásnak. - nyújtotta ő is a kezét
- Lora Michigan. - viszonoztam a kézfogást - Én is örülök.
Egy kosztümös nő lépett ki az egyik ajtón. Haja tökéletes kontyban, ruhája és cipője makulátlan. A negyvenes évei közepén járhat, ha nem az elején.
- Elnézést - hajolt meg egy leheletnyit - a vacsora tálalva
- Köszönjük Margaret, megyünk. - szólt oda neki Samanta
Az ebédlő felé vettük az irányt. Mit ne mondjak, tipikus filmbe illő ebédlő volt. Hatalmas fa asztal, tele finomabbnál, finomabb ételekkel. A fő helyre Nath Apja, jobbjára felesége, felesége mellé Amber került. Mi értelem szerűen a másik oldalán foglaltunk helyet. Elkezdődött a vacsora.
- Na, és te is Nathaniel osztálytársa vagy? - kezdte a faggatást az anyuka
- Igen. Nemrég Amerikába költöztem de visszatértem - néztem a nőre
- Mi okból? - húzta fel a szemöldökét
- Erről nem szeretnék beszélni, elnézést. - szegtem le a fejem. A szüleim esete még mindig kényes téma számomra, és azt hiszem egy ideig még az is marad.
- Óh és miért nem? - lepődött meg a nő
- Ha nem akar, nem akar. Hagyd! - szólalt meg Nathaniel mellettem
- Fiam! - szólt rá élesen az apja. Amber és én megrezzentünk, Nath pedig lehajtotta a fejét
- Na és mióta vagytok együtt? - tette fel a következő kérdést a nő (esetleg hazugságvizsgálatot nem akarnak csináltatni?)
- 2 hónapja. Eddig csak barátként tekintettünk egymásra de aztán történt valami, és minden megváltozott - magyaráztam, és közben megsimítottam Nathaniel vállát, a hitelesség kedvéért
- Áh szóval két hónap? - töprengett Samanta, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam
- Mik a terveid a jövővel kapcsolatban? - kérdezte egyikőjük
- Még nem tudom... - vallottam be őszintén
- Nem tudod? - nevetett fel a nő erőltetetten - és mikor akarsz rájönni?
- Még rengeteg ideje van kitalálni - kelt a védelmemre a fiú
- Édes fiam! Ne vágj anyád szavába! Azt akarod, hogy elővegyem az övemet? Vagy most a konyhakést akarod? Választhatsz. - forgott vérben az apja szeme
- Szóval ezért ilyen érzékeny a háta, és van tele kék foltokkal? - mondtam ki hirtelen, majd lefagytam. Ahogyan mindenki más is a szobában. Ambernek könnyek gyűltek a szemében, és úgy elsápadt, hogy azt hittem elájul. Nath döbbenten nézett rám, a szülők pedig hitetlenkedve. Nincs visszaút Lora!
- Milyen érzés? Milyen érzés megütni a saját gyerekét? Sebet ejteni rajta? Sírni látni? - néztem rájuk könnyeimmel küszködve - Milyen lehet a tudat, hogy fél magától a saját gyermeke? Rettegést látni a szemében miközben a falnak simulva várja a következő ütést? Nathaniel az iskolánk éltanulója. DÖK elnök. Az igazgatónő jobb és bal keze. Minden tanár kedvence. Ötösnél sosincs rosszabb jegye. - pillantottam Nathre, aki kikerekedett szemeivel figyelt - Maga miatt csinálja! Meg akar felelni. De magának akkor sem lenne elég jó, ha ő lenne az elnök vagy nem is tudom mi. Félelemben él. És még mielőtt felvetődne: Nem panaszkodott! Magamtól vettem észre a tüneteket. Ha nekem majd egyszer olyan gyerekem lenne mint Nathaniel, ugrálni fogok örömömben, és a mennyekig magasztalom. Megadnék neki mindent, hogy jól érezze magát. És itt mit kap? Pofonokat. Engem sosem vertek meg a szüleim, de mégis lettem valaki. Nem tudom milyen érzés lehet, úgy hazamenni, sietve az iskolából, hogy lehet apám már egy késsel vár az ajtóban, ahogy maga ajánlotta, de biztos borzalmas. Magát, magukat is verték fiatal korukban? Vagy ez már valami új, bevett szokás? Nézzen a lányára! Remeg, sápadt, mindjárt elájul. Fél magától! Fél a saját apjától. Félnek a saját szüleiktől! - tört ki belőlem - Ahogy tehetik, elhagyják a házat, és vissza sem néznek majd magukra. Itt fognak megöregedni. Vagy egy dohos öregek-otthonában. És tudják mit?! Meg is fogják érdemelni. - álltam fel hirtelen az asztaltól, mindenki követett a tekintetével - Ja, és még valami. Nem vagyunk együtt Nathhal. Azért jöttem el, mert maga - mutattam az édesapjára - azt mondta, hogy jöjjek. Mi lett volna ha visszautasítja? Agyonüti? - nevettem fel kínomban. Jobb ha megyek. Bocsánat Nathaniel. - indultam el a bejárati ajtó felé, de valaki utánam kiáltott
- Hé! Kérlek... nem lehetne... hogy itt maradj, ahogy meg volt beszélve? - Nath apja volt az. Felállt a nővel együtt és közelebb jöttek hozzám - de csak ha szeretnél... - tette a vállamra a kezét
- Tényleg így éreztek? - kérdezte gyerekeit az apuka, miközben a kandallót figyelte. Szépen játszott benne a tűz. Egyikük sem szólalt meg - nem lesz semmi baj. - nézett rájuk az apa
- Egy kicsit... - vörösödött el Nath
- Teljesen! - tört föl Amber, és hevesen sírni kezdett - Apu! Régen nem így volt. Boldogok voltunk, ugye Anyu? - nézett könnyes szemmel anyjára
- Miért nem mondtátok? - Kérdezte szinte egyszerre a házaspár
- Számított volna? - nézett fel Nath
A nappaliban ültünk, én, Amber és Nath egy három személyes bőrlanapén, a szülők pedig egy kétszemélyesen. Beszélgettünk. Vagyis ők. Én csendben ültem, és magam elé meredtem. Ennyi kellett volna? Egy kis fruska elég ahhoz, hogy egy szülő végre ne tettlegességgel fenyítse a porontyait? Mióta nem beszélgethettek így? Mióta tarthat a terror? Nem nagyon figyeltem a beszélgetésüket, de örültem, hogy sikerem volt (inkább hogy sikerrel jártam), és még élek. Körülbelül 11körül indultunk fel az emeletre. A szülők a könyvtárba, mi pedig a szobáinkba. Mindhárman Amber szobájába mentünk. Az este még csak most kezdődik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése