28. fejezet

28. fejezet

- Szóval ha az alfa egyenlő a béta szöggel akkor hogy tudod kiszámolni a gammát és az epszilont? - mutogatott Nathaniel a papírra
- Miért nem kérdezed meg rögtön, hogy mennyi a nap térfogata ha megsütök 3 palacsintát? - néztem rá hunyorítva
- A nap térfogata 1,392·10 a hatodikon km - mosolyodott el Nathaniel
- Kész vége. Megölsz. Meg-ölsz. - álltam fel hirtelen az asztaltól - Nath! Te vagy a világ legokosabb embere! - csaptam játékosan a hátára mire Nathaniel felszisszent.
- Ne haragudj! - kaptam el a kezem - Nem.. én... én nem akartam! - szabadkoztam
- Nem a te hibád! Csak érzékeny mostanában a hátam. Gyere folytassuk! - rántott vissza a székre a csuklómnál fogva
Körülbelül 1 órája folyamatosan matekpéldákat oldunk meg. Már Nath el is felejtette az előbb történteket, de én nem. Nem lehet hogy egy ilyen gyenge ütést megérezzen egy ilyen srác. Érdekes. Nem kérdeztem rá, pedig nagyon érdekelt volna. Nathanielből sugárzott a feledni akarás, de én képtelen voltam ezt csak úgy a semmiben hagyni. Mélyen legbelül éreztem, hogy ki fogom deríteni
- Na most az utolsó. Ha tudod elmehetsz... ha nem... akkor is. - kezdett el lapozni a könyvben - tessék, itt egy másodfokú egyenlet. Egyszerű de utolsónak ez is megteszi - rakta elém vigyorogva a könyvet. Szép fehér fogsora van.
Minden olyan gyorsan történt a következő 5 percben. Megpillantottam a feladatot és már fordultam is volna vissza Nath-hez elküldeni az anyukájába, de akkor egy gyors kopogás után beléptek az ajtón. Armin volt az. Ahogy megpillantott elfehéredett. Majd Nathanielre pillantott aki tőlem 10 centire ült és még mindig javában mosolygott. Mindketten a padra voltunk dőlve, úgy hogy érezni lehetett egymás lélegzetét. Arminra pillantottam. Falfehér volt, fekete haja kesze-kiszább volt mint eddig. Eddigi ruháit lecserélte. Most már sokkalta tinédzseresebb. Nathaniel is felpillantott és amint meglátta székével hátrébb rugaszkodott, és felpattant.
- Csak az igazolást akartam kérni, de úgy látom zavarok. - köpte Armin
- Szerinted az igazolásokat csak úgy osztogatom? - kérdezte higgadtan Nathaniel, tudomást sem véve a mondat második feléről
- Gondoltam... ennyi jár ha már az exemet dugod - mutatott rám
Mivan? Mi a franc baja van ennek? Mit csinál Nathaniel? Mit képzel ez rólam? Ez olyan csapásként ért, hogy éreztem  ahogy az arcom egyre forróbb és forróbb lesz és a bensőm is felmelegszik.
- Megértem hogy haragszol, hiszen dobtalak, és azt is megértem amiért ma hazamentetek. DE AZT NAGYON NEM HOGY MIÉRT RIBANCOZTOK. - ordítottam - Ez lenne a bosszú? Komolyan? Elég gáz. Azt hittem többet jelentettem minthogy piti hazugságokat terjessz rólam, és még gyanúsítgatsz is! Nathaniel azon kevesek közé tartozik akik nem hisznek nektek, mert tudják, hogy én nem ilyen vagyok! Ellenem fordítottátok az egyik legjobb barátnőmet. Utállak Armin! Utállak! Soha nem akarlak látni! - szűkült a torkom, éreztem hogy sírni fogok. Se szó-se beszéd Armint kikerülve kiszaladtam a DÖK teremből (mert ugye ott tanultunk), egyenesen a kertészklubba. Egy padra kuporodtam össze, majd keservesen sírni kezdtem. Nem érdekelt a sminkem, sem pedig hogy a csiszolatlan pad felsértheti a nadrágomat. Csak előre-hátra dőlve ringatóztam és átadtam magam a szorongás és minden egyébnek ami ilyenkor ki jöhet egy emberen. Hogy lehet egy ember ilyen? És én még kedveltem is! Mi lett abból a kedves kockából akivel olyan jól elvoltunk? Mi lett abból az emberből aki álmomba jóéjt puszit adott, és eljött Amerikáig, hogy lásson... de én akkor már mással kavartam... Azzal akiért később dobtam. Aki később egy másik csajjal csókolózott, és azóta nem is keresett... Ezen felismerésen még jobban bőgni kezdtem.  Éreztem, hogy leül mellém valaki. Nathaniel volt az. A derekamnál közelebb húzott magához, én a vállába temettem az arcom és sírtam... és sírtam... és sírtam
- Nath... a ... ni.. el... - kapkodtam a levegőt
- Shh! Semmi baj. Itt vagyok! - simította meg a hajam - Ha ez megnyugtat... nem adtam neki igazolást
Felkaptam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni: Mosolygott. Kitört belőlem a nevetés. A vállába temettem megint csak a fejem, csak most a nevetéstől rázkódott a vállam. Nem, nem azért a poénért amit mondott.. Csak mert lány vagyok, és a lányok néha csinálnak ilyet. Ilyen egyszerű. kb. 10 percig lehettünk így, amikor elkezdett rezegni a telefon a zsebembe. Bocsánatot kérve kihalásztam az említett tárgyat az említett helyről, és a hívót meg sem nézve nevetve szóltam bele:
- Itt Lora! Haallóó? - vigyorogtam
- Szia, Lora. - szólt a vonal másik végéből.... Joan
Egyből elkomolyodtam, és úgy sejtem le is fehéredtem, amit Nath észre is vett.
- Mit akarsz? - kérdeztem komoran, de a torkom kezdett egyre jobban szűkülni kezdett. Mi ez a szokása mostanában? Mármint a torkomnak.
- Csak beszélni akartam veled. Tudod, hogy eltűntél egy szó nélkül  azután ami történt... - magyarázta
- Nem miattad jöttem el, nehogy azt gondold! Egyszerűen ennek így kellett történnie. - mondtam alig hallhatóan, és reméltem, hogy azért ő hallja, mert még egyszer nem tudtam volna elmondani.
- Mondd ezt annak aki elhiszi! Szeretted Amerikát! - emelte feljebb a hangját.
Éreztem ahogy a szemem megtelik könnyel, majd azonnal folyni is kezdenek az arcomon. Nathanielre pillantottam aki gondterhelten méregetett. Mikor látta hogy nézem tátogott egy "ki azt?" amire én egy "ex"-el válaszoltam.
- Itt vagy? - kérdezte Joan
- uhum - nyöszörögtem, ugyanis hang csak nem jött a torkomból
- Segítsek? - suttogta Nathaniel közelebb ülve hozzám, én aprót bólintottam ő pedig lassan a telefont fogó kezemhez nyúlt, a reakciómat figyelve, majd a füléhez emelte a telefonomat amit közbe ki is vett a kezemből.
- Bocs haver... De most nem nagyon érünk rá - szólt bele Nathaniel a telefonba, a tőle nem megszokott stílusban.
- Te meg ki vagy? - hallottam Joan csodálkozó hangját
- Я просто друг. (Csak egy barát) - kezdett el oroszul beszélni
- Tessék? - Hangzott értetlenül
- Как я не сказал бы я получить его. И я не совсем понимаю, язык ... (Ahogy mondtam nem nagyon érünk rá. amúgy is nem nagyon értem a nyelvedet) - válaszolta a szőke megintcsak oroszul
- Visszaadnád Lorát? - kérdezte idegesen Joan
- Извини но я не понимаю ... (Bocsánat, nem értem) - rázta a fejét mosolyogva Nath
- Mindegy... *bip-bip-bip* - letette
Nath lezárta a telefont majd szó nélkül elém tartotta. Én tátott szájjal vettem el az előbb említett készüléket tőle, majd a zsebembe mélyesztettem. Nagy nehezen felocsúdtam, majd magyarázatot kaptam, honnan is tud Nath ilyen jól oroszul. Régóta tanulja a nyelvet, és érdeklődik iránta, na meg az apjának sok üzlettársa orosz származású. Megtudtam, hogy rajong az orosz kultúráért és minden egyébért is. Érdekes... Nem mindennapi, hogy egy ember pont a hideg- óriási országot válassza ki kedvencének... Nekem pl. a kedvenc országom Egyiptom... Megígérte, hogy tanítgat nekem pár orosz szót, és mondatot. Igen, én kértem meg rá. Ezek után Joanra terelődött a szó. Elmondtam neki részletesen mi-hogyan történt és per pillanat hogy is vannak a dolgok. Egyszer csak egy éles köhintést hallottam, odakaptam a fejem. Egy kopaszodó, magas öltönyös férfi állt tőlünk 2 méterre. Nathanielt méregette.
- Édes fiam! Mindenhol kerestelek! Itt hagyjalak? Akarod?! AZT HISZED AZ A LEGFONTOSABB DOLGOM, HOGY UTÁNAD KOSLASSAK? - kezdett el vele kiabálni
- Bocsánat Apám! Csak egy barátomnak segítettem - sütötte le a szemét
- Csak egy barátnak? - nézett körbe, majd a szeme megállapodott rajtam (eddig észre sem vett volna?) - Áhh csak egy barátnak? - vigyorodott el hirtelen sejtelmesen - 10 perc múlva legyél kinn a parkolóba mert itt hagylak! - mosolygott (?) - Ja és Kishölgy! Remélem ráérsz szombaton 18órakor, mert nálunk fogsz vacsorázni! Szeretném megismerni a fiam "csak barátját" - kacsintott majd elsétált. Ezt meg mi lelte?
Nathanielre pillantottam aki fehérből vörösre váltott, majd hirtelen rám nézett.
- szerintem... Apád azt hiszi, hogy járunk... - próbáltam lazára venni a figurát
- szerintem is.. Fel kell készülnünk szombatig! Tudnod kell mindent! Van koktélruhád? Nem olyan olcsó libás mint manapság mindenkinek hanem elegáns...  - kérdezte mire én értetlenül bólintottam - 19:30-kor ott leszek érted.. de ezt persze még megbeszéljük!
- Várj! Nem mondod el apádnak, hogy tévedett? - kérdeztem meglepetten
- Hülye vagy? - nézett rám riadtan - 5éve nem láttam ilyen boldognak! Majd mondjuk egy hónap múlva azt mondom, hogy meghaltál. Te befesteted a haja, és tuti nem ismernek majd fel. A tökéletes terv! - bokszolt a levegőbe
- Ezt te sem gondolhattad komolyan - nevettem - túl sok krimit olvas--- - aztán beugrott. Az az érzékeny hátas dolog... Lehetséges lenne, hogy az apja rosszul bánik vele? De... Az anyja csak megvédené, vagy nem? De az is lehet, hogy túl sokat cipekedett a suliba, és emiatt ilyen a háta.. Ezt ki kell derítenem! Itt az alkalom. Nem bírnám elviselni, ha Nathanielt bántanák. Ő sosem bántana senkit! - Rendben! Legyen! Minden délután 14-16-ig engem taníthatsz. Kevés időnk van! - álltam fel a padról, majd Nath is követett
- Köszönöm, Lora! - ölelt át
- Én köszönöm! - öleltem vissza