6. fejezet

6. fejezet: Castiel

Sétáltunk 15 percet majd megálltunk. Bámulatos látvány tárult a szemem elé:

Egy kör alakú park volt amihez közeledtünk, kb. 8 bejárata volt ösvénnyel, mindegyik kis ösvény a középen lévő fűzhöz vezet. Tele volt a park ezen kívül cserjékkel, és virágos kertekkel, volt egy hinta és egy piknik hely is. Mi egy kis fenyőfa mellé mentünk és Castiel leterített egy pokrócot a fűre. Tiszta Amerikai hangulatot árasztott az egész. A pokróc az a tipikus kockás, és persze a piknik kosár sem hiányozhatott. Fogta és a pléd egyik sarkára helyezte a kosarat amit felnyitott és ki vett belőle egy gyümölcs levet. Műanyag pohár volt nála kiöntötte és ittunk belőle, de körülbelül mintha a világ legdrágább borát ittuk volna. Ettünk még gyümi salit, apró sütit, és persze kicsi szendvicseket is. Finom volt de nem hinném, hogy ezt Castiel egyedül csinálta. Mire megkajáltunk rajtam már nem volt cipő. Mezítláb élveztem a csodás, puha, zöld füvet. Egyszer csak felugrottam és el kezdtem rohangálni mint valami idióta azzal a hozzászólással, hogy "KAPJ EL! CASTIEL! KAPJ EL!" ő feltápászkodott egy félmosollyal és elkezdett eszeveszettül kergetni. Látszik, hogy jó sportos vagyok, mert csak úgy tudott elkapni hogy rám ugrott... Én a földön feküdtem majdnem megfulladva a röhögéstől, ő pedig felettem támaszkodott:
- Elkaptalak! - mondta mosolyogva
- Vettem észre! Na jó, most elmegyünk arra és hintázunk! - adtam ki a parancsot
- Igenis! - indult meg a hinta felé, és leült az egyikre. 
Erre én úgy reagáltam, hogy amikor elbambult kilöktem egy "Te löksz engem, nem fordítva!" arckifejezéssel. Egy 10 percet hintáztunk, és már kezdett is sötétedni. Vissza mentünk a pokróchoz és leültünk egymással szemben. 
- Igazából én azon gondolkodtam.... - kezdem bele, de nem tudtam hogyan fogalmazzak
Castiel nagy kerek szemekkel, és rezzenéstelen arccal fürkészett.
- Min gondolkodtál? - kérdezte meg végül
- Hogy.... Neked ez tényleg egy baráti találkozó? - nyögtem ki végül, a meggyújtott mécsesek felé mutatva.
- Miért? Nem jó? - kérdezte, véletlen sem az én kérdésemre válaszolva 
- Azt nem mondtam! - mosolyodtam el félénken, és inkább nem folytattam 
Nem tudom hány óra volt, de olyan 9 lehetett (este persze) Castiel bejelentette hogy indulunk, és már indult is. 
- Mi lesz a sok cuccal? - kérdeztem mert mindent ott hagyott
- Van egy rendrakós emberem - kacsintott 
- Hmm... Értem kedves Barney Stinson - nyújtottam ki a nyelvem
- Ismered? - csillant fel a szeme
- Aha... - mondtam miközben elindultunk hazafelé
Beszélgetve mentünk az utcán, csak a házunk előtt álltunk meg. 
- Szóval itt vagyunk - mondta
- Igen, itt! - mondtam én is
- Öhm... Én jól éreztem magam.... ma..... veled.... - mondta ki dadogva
- én is - mondtam ki, de szokásommal ellentétben kicsit sem feszengtem - Hát akkor szia! - köszöntem el
- Szia! - köszönt ő is, és az arca egyre csak közeledett felém. Nem tudtam mit csináljak... Ami a ma volt Nattel... Az csak jött. De ezt egyáltalán nem akartam, gyorsan elhúztam az arcomat nehogy történjen valami. Se szó, se beszéd gyorsan berohantam a házba, onnan egyenesen a szobámba. Kinéztem az ablakon és láttam ahogy Castiel távolodik. Egyszer csak nem is tudom miért, de tárcsáztam egy számot. Arminét.
- Haló! - szóltam bele
- halihó! Ki vagy? - szólt bele ő
-  Nincs meg a számom? - "Akadtam ki" - Lora vagyok!
- Szijaa Loraa! De megvan, csak Xboxoztam és gyorsan felkaptam.
- Mi lenne ha átjönnél....? most? - kérdeztem 
- Jó végül is miért ne? 
20 perc elteltével csöngettek. Kinyitottam és felvittem Armint a szobámba.
- Hoztam epret - vette elő a táskájából a dobozt 
- köszi. - mosolyogtam - finom - haraptam bele egy szép érettbe
- Amúgy miért vagyok itt? - kérdezte felvont szemöldökkel
- Borzalmas az életem - temettem az arcom a tenyerembe
- Mesélj nekem, pöttöm! - húzott az ölébe mosolyogva
- ....... Szóval ma megcsókoltam Natalielt, és szintén ma majdnem megcsókolt Castiel - meséltem, de éreztem, hogy lángol az arcom
- Héé nem is tudtam hogy ennyire oda vannak érted! - mondta röhögve
Erre a kijelentésére fogtam magam és elkezdtem ütni... Jólvan a 47 kilómmal nem tudtam nagyon megfenyíteni. Egy mozdulattal lefogott és magához szorított úgy, hogy a kezemet akárhogy próbáltam kiszabadítani sehogy sem ment. A lábammal ellenben tudtam csapkodni, amit ki is használtam.
- Najó most mit csináljak? - kérdeztem elveszetten
- Bonyolítsd tovább a szálakat
- Ezt meg hogy ért........

Megcsókolt. Az egész testem beleremegett. Égett a szám a szájától. Visszacsókoltam. Nagyon jó volt (ha illik ilyet mondani) és azt kívántam soha nem legyen vége. 

- Na milyen volt? - mosolygott

- Ilyet hogy lehet kérdezni? - mosolyogtam vissza rá

- Mi lenne ha esetleg kipróbálnánk együtt milyenek vagyunk? - kérdezte kerek szemekkel

- Hát .........

Van egy kiemelése amit nem tudtam eltüntetni... Nagyon bocsi!:)